Kuramochi herceg története
Kuramochi herceg ravasz ember volt.
"Tsukushi tartomány melegvizű gyógyfürdőibe mennék." - erre hivatkozva a császári udvartól szabadságot kért, Kaguya hime házába viszont ezt üzente:
"Indulok megszerezni a drágaköves ágat." Mikor a fővárosból elindult, valamennyi szolgája elkísérte Naniwa kikötőjéig.
"Csak titokban!" - mondta, és a közvetlen közelében szolgálókon kívül mást nem is vitt magával. Miután elbúcsúztak, kísérete hazatért. Mások szemében azt a látszatot keltette, hogy valóban útra kel, de mintegy három nap elteltével visszaeveztetett.
Mivel korábban már mindent elrendelt, most felfogadott hat akkoriban kincset érő ötvösmestert, és építtetett egy mások által egykönnyen meg nem közelíthető házat. Az olvasztókemencét gondosan körbekeríttette, végül a mesteremberekkel együtt maga is visszavonult. A saját igazgatása alatt álló tizenhat birtok kincstárait megnyittatta, és elkészíttette a drágaköves ágat. Pont olyanra sikerült, ahogy azt Kaguya hime kérte. Roppant agyafúrt módon titokban elvitte a Naniwai kikötőbe.
"Hazahajóztam" - üzente a palotájába, és szörnyen elgyötörtnek tettette magát. Fogadására sokan eljöttek. A drágaköves ágat egy hosszúkás, fedeles ládikóba helyezve szállította.
"Kuramochi herceg elhozta a fővárosba az Udonge nevű csodanövényt !"- szállt a hír szájról-szájra, de hogy ez mikor jutott az emberek fülébe, nem tudni.
"Vesztettem!" - gondolta Kaguya hime, és jeges rémület öntötte el szívét. Közben zörgettek a kapun, és meghozták a hírt, hogy a herceg megérkezett.
"Még az út porát sem mosta le magáról."- mondták. Mikor az öregember kiment elé, a herceg így szólt: "Életem kockáztatásával elhoztam a kért drágaköves ágat. Mutasd meg kérlek Kaguya himének!" Erre az öregember fogta, és bevitte. Az ágra rá volt erősítve egy levél:

"Magam törtem e
drágakövekkel ékes
gyönyörű ágat,
meghaltam volna inkább,
semhogy nélküle jöjjek."

Mikor Kaguya hime egy érdeklődő pillantást sem vetett rá, a bambuszszedő öregember berohant hozzá, és így szólt:
"A herceg elhozta a Hórai hegyről a drágaköves ágat, pontosan úgy, ahogy azt kívántad. Ezekután hogyan utasítsuk el? Még csak haza sem tért, útiruházatában jött el. Azonnal menj hozzá feleségül!" A hercegnő egy szót sem szólt, hanem állát a kezére támasztva szomorkodott.
"Még most sem tud dönteni?"- kiáltott fel a herceg, és közben felkapaszkodott a verandára. Az öregember is helyénvalónak gondolta a panaszt.
"Ilyen ágat ember még nem látott országunkban. Most hogyan küldjük el ezt a pompás embert ?"- az öregember ilyesféléket mondott, mire Kaguya hime ezt válaszolta:
"Sajnos mindenképpen el kell utasítanom, amit apám kíván tőlem, mégha kérésemet nehezen is lehetett teljesíteni." Miközben az öregember a hálószobában tett-vett, ő bosszankodva gondolt a váratlan ajándékra.
Az öregember így szólt a herceghez:
"Vajon hol leltél erre a különleges, csodálatos fára ?" A herceg ezt felelte:
"Két éve, az év második hónapjának tizedik napja körül Naniwa kikötőjében hajóra szálltunk, és kihajóztunk a tengerre. Azt se tudtuk merre kell indulnunk, de egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy hogyan is élhetnék beteljesületlen vággyal, ezért a változó szelekre bíztuk magunkat, és úgy bolyongtunk.
"Nem számít még ha meg is halok, de vajon életem folyamán rábukkanok-e így arra az állítólagos Hórai hegyre ?"- tépelődtem magamban, miközben hullámok közt hánykolódva egyre jobban eltávolodtunk a partoktól. Bolyongásunk közben volt, hogy a vad hullámok szinte elnyelték hajónkat, vagy a szelek ismeretlen országok partjaira sodortak, ahol ördögszerű lények rontottak ránk, hogy elpusztítsanak. Máskor meg úgy tűnt, hogy teljesen eltévedtünk, azt se tudtuk merről jövünk és merre tartunk. Megesett, hogy elfogyott az élelmünk, és gyökereken éltünk. Volt, hogy elmondhatatlanul förtelmes lények akartak felfalni bennünket, más esetben meg tengeri kagylókon tengettük életünket. Utunk során különféle betegségek támadtak ránk, de ott nem számíthattunk segítségre, így azt se tudtuk sorsunk miként alakul ezután. A hajóra bíztuk magunkat, és így hánykolódtunk ötszáz napon át, mikor körülbelül a sárkány órájában egy hegy tűnt fel a távolban. A szemeim majd kiestek a megerőltetéstől, úgy bámultam a hajóból a tenger felszínén úszó hegyóriást. Gyönyörű alakja magasan az egekbe tört.
"Talán ez lenne a hegy amit keresek?"- töprengtem, és félelemmel vegyes boldogság töltött el. Mintegy két-három napon át szemlélődtünk a hegyet körbeevezve, mikor hirtelen egy mennyei ruhába öltözött nő lépett elő a hegy gyomrából, és ezüst csészéjével vizet meregetett. Erre kiszálltam a hajóból, és megkérdeztem hogy hívják azt a hegyet. A nő azt felelte, hogy ez a Hórai hegy. Mikor ezt meghallottam, boldogságom nem ismert határt.
"Hát Téged hogy hívnak ?"- kérdeztem.
"A nevem Hókanruri."- felelte, és már el is tűnt a hegy belsejében. Mikor jobban szemügyre vettem, úgy tűnt, hogy ez a hegy megmászhatatlan, de a lábánál páratlan szépségű virágokkal borított fák sorakoztak. A hegyből aranyos és ezüstös színben csillogó égszínkék víz tört elő, és felette egy drágakövekből kirakott híd ívelt át. A közelében fényesen szikrázó fák álltak. Amit most elhoztam, az nem a legszebbek közül való, de arra gondoltam, hogy talán ezt kérted, ezért íme letörtem Neked. A hegy végtelenül csodálatos volt, nincs a világon hozzá hasonlítható, de miután ezt a virágot leszakítottam, a türelmetlenségtől hajtva hajóra szálltam, és kedvező széllel több mint négyszáz napig jöttem. Talán Buddhának köszönhetem kitartásomat, így tegnap megérkeztem Naniwából a fővárosba. Még tengervíztől átnedvesedett ruhámat sem cseréltem le, hanem rögtön idejöttem."- mesélte a herceg. Mikor az öregember mindezt végighallgatta, lelke mélyéig meghatódva verset költött:

"Időtlen idők
óta bambuszt gyűjtök én,
ám ily rémséget
sem a mezőkön, sem a
hegyek közt meg nem éltem."

Ezt hallván a herceg így szólt:
"Sokáig szenvedtem, de ma bizony gyógyírt kapok sebeimre."- és válaszverset is írt:

"E napra kelvén
kimonóm ujja lám csak
megszáradt végül –
bízvást elmúlnak immár
kínzó keserveim is."

Ez idő alatt megjelent a kertben hat férfi. Az egyik közülük levelet erősített egy bot végére, és átnyújtotta az öregembernek, miközben e szavakat mondta:
"Ayabe no Uchimaro, udvari ötvösmester beszél hozzátok. Elkészítettük a drágaköves ágat, és közben alig ettünk, több mint ezer napon át nem kevés erőfeszítést tettünk. Mégsem kaptuk meg még jussunkat. Ezt szeretnénk megkapni Tőletek mi szegény mesteremberek."
"Miről beszél ez az ember ?"- az öregember nem akart hinni a fülének. A herceg holtsápadt lett zavarában. "Vedd át azt a levelet !"- szólt Kaguya hime, mikor mindezt meghallotta. A levélben a következőket olvasta:
"A herceg úr ezer napig alacsonyrendű mesterekkel egyazon helyre elrejtőzve, pompás drágaköves ágat készített. 'Ezért még hivatalt is adok nektek.'-ígérte. A minap épp ezen töprengtünk, mikor megtudtuk, hogy az ág Kaguya hime kérése volt, aki majd a herceg felesége lesz. Ezért tőle szeretnénk bérünket !" "Meg kell kapnunk !"- mondták, és e szavak egyszeriben felvidították az előző este még oly szomorú Kaguya himét. Odahívta az öregembert, és így szólt:
"Végig azon gondolkodtam, hogy tényleg ez-e a valódi Hórai fa, de mivel kiderült, hogy szemenszedett csalás volt csupán, azonnal küldd vissza !" Az öregember helyeslően bólintott, és így válaszolt:
"Most már tudjuk, hogy valóban úgy készítették, ezért nem esik nehezemre visszaadni." Kaguya hime örömében az alábbi dallal válaszolt:

"Téged hallgatván
egyre azon tűnődtem:
valódit látok?
De bizony nem ékkövek
ezek, csak szóvirágok."

E szavakkal a drágaköves ágat visszaküldte. A bambuszszedő öregember alvással leplezte bosszúságát, hogy oly sok időt fecsérelt a herceggel való beszélgetésre. A herceg nem bírt nyugodtan egy helyben megmaradni, hol felállt, hol ismét visszaült. Az este beálltával csendben elillant.
Kaguya hime maga elé hívatta a panasztevő mesterembereket.
"Hálás vagyok nektek."- mondta, és gazdagon megajándékozta őket. A mestereket majd szétvetette az öröm.
"Mi is pont így reméltük !"- lelkendeztek, de a hazafelé tartó úton Kuramochi herceg addig verette őket, míg vérük serkent. A fizetségüket is hiába kapták, mert a herceg az egészet elvetette tőlük, így aztán mindenüket hátrahagyva hanyatt-homlok elmenekültek.
"Egész életem legnagyobb szégyene ez. Nem elég, hogy nem szereztem feleséget, de ezentúl az emberek szeme elé sem kerülhetek !"- tépelődött, majd egyes-egyedül elbujdosott a hegyek közé. Egymás közt felosztva valamennyi udvari szolgája keresésére indult, de nem akadtak nyomára. Sokan azt gondolták, hogy talán már meg is halt, a herceg pedig éveken át nem akart mutatkozni szolgái előtt. Ekkor kezdték a bolyongó lelkeket 'tama sakaru' -nak nevezni.