Kaguya hime mennybemenetele
Mintegy három év telt el így egymás lelkének vigasztalásával. A tavasz beköszöntével Kaguya himén a szokásosnál is nagyobb szomorúság vett erőt, mikor a holdat látta előbújni. Egy ember figyelmeztette is:
"Nem szabad a hold arcába nézni!" Ő azonban alkalmanként, mikor senki nem látta, a holdat bámulta, és keservesen sírt. A hetedik hónap tizenötödik éjjelén is rendkívüli szomorúsággal üldögélt kint. A közeli szolgálói jelentették a bambuszgyűjtő öregembernek.
"Kaguya hime mindig is mélyen kötődött a holdhoz, de mostanában ez a szokásosnál is többnek tűnik. Biztosan iszonyúan szenved. Nézze csak meg figyelmesen!"- figyelmeztették.
"Mi nyomja lelked, hogy ilyen szomorúan szemléled a holdat? Hisz oly gyönyörű ez a világ!"- szólt az öregember Kaguya himéhez.
"Mikor a holdat látom, olyan elhagyatottnak és szomorúnak érzem magam. Vajon miért szenvedek?"- panaszkodott a hercegnő. Az öregember odament hozzá, és látta, hogy lelkét valóban mély bánat borítja.
"Drága gyermekem! Mire gondolsz, mi jár a fejedben?"- kérdezte.
"Nem gondolok semmire, de minden olyan bizonytalannak tűnik."- felelte a hercegnő.
"Ne nézd a holdat! Miatta vagy ilyen bánatos."- kérlelte az öregember.
"Hogyan is lennék képes a szememet levenni róla? "- felelte, és mikor a hold előbújt, továbbra is kijárt mély bánatba merülve. A holdnélküli sötét éjszakákon nem volt szomorú, de teliholdkor bizony gyakran panaszosan zokogott.
"Már megint szomorkodik!"- suttogták a szolgák, de az okát még a szülők sem tudták.
A nyolcadik hónap közepe táján Kaguya hime keserves sírással szemlélte a holdat. Potyogó könnyeit most már nem rejtette el mások elől. Mikor szülei észrevették, ijedten kérdezték, hogy mi történt.
"Már korábban beszélni akartam róla, de mindeddig vártam, mert úgy gondoltam, hogy szavaim biztosan bánatot okoznának. De ez így nincs rendjén, ezért most mindent elmondok. Én nem vagyok földi lény, hanem a hold fővárosából származom. Ennek ellenére sorsom úgy hozta, hogy eljöttem közétek erre a világra. Most eljött a hazatérés ideje, ezért e hónap tizenötödik napján eljönnek értem. Mindenképpen el kell mennem, és már tavasz óta gyötör annak gondolata, hogy ezzel mekkora fájdalmat fogok okozni."- felelte sírástól el-elcsukló hangon.
"Miket beszélsz? Egy bambusz belsejében bukkantam rád, de akkor még nem voltál nagyobb egy babszemnél. Addig neveltelek míg termeted az enyémhez hasonló nagyságot nem ért el. Ugyan ki jönne el érted? Azt hiszed elengednélek? Akkor inkább haljak meg!"- panaszkodott sírva, hogy az ember szíve majd megszakadt.
"A hold fővárosában van apám és anyám. Azt hittem csak rövid időre jövök el onnan, de végül hosszú-hosszú éveket töltöttem itt a földön. Ottani szüleim elfelejtettem, vidáman teltek napjaim, és ezidő alatt megszoktam itt. Egyáltalán nem érzek örömet, inkább csak szomorúságot. Nem áll szándékomban, mégis elmegyek."- mondta, és mindnyájukat heves zokogás rázta. A hosszú évek alatt őt megszerető szolgák is hozzászoktak nemes jelleméhez és bájosságának látványához, ezért Kaguya hime iránti szeretetük most súlyos teherként nyomta szívüket, bánattól elszorult torkukon egy korty víz nem ment le. Az öregekkel együtt szomorúan gondoltak az elválásra.
A császár a hírre elküldte egyik szolgáját a bambuszgyűjtő házába. Az öregember kiment a szolga elé, közben csak úgy záporoztak a könnyei. Mialatt panaszkodott, szakálla megőszült, háta meggörbült, és szemei begyulladtak a sírástól. A szomorúság egy szempillantás alatt vénemberré változtatta, noha akkor még csak ötven felé járt.
"Igaz-e az a sajnálatos hír, hogy bánat nyomja lelked?"- kérdezte a császár nevében.
"E hónap tizenötödik napján a hold fővárosából állítólag eljönnek Kaguya himéért. Megtisztel, hogy érdeklődésére méltónak talált. Kérem küldjön arra a napra embereket, hogy elfogjuk az érkező holdembereket!"- felelte sírva a bambuszszedő. A szolga visszatért az udvarba, és jelentést tett az öregember hogyléte felől.
"Ha egyetlen pillantás után sem lehet Kaguya himét elfelejteni, akkor vajon milyen érzés lehet őt elengedni azoknak, akik éjjel-nappal láthatják?"- mondta a császár a hír hallatára.
Azon a bizonyos tizenötödik napon parancsot küldött a hivatalokba, és egy kétezer fős sereget indított a bambuszgyűjtő házába, élükön Takano no Ókuni-val , császári őrparancsnokkal. Miután megérkeztek, ezren a ház körüli földsáncon, ezren a háztetőkön helyezkedtek el. Egy talpalatnyi szabad hely nem volt, ahogy a sok-sok házbelivel együtt őrködtek. Még a bentiek is viseltek íjat, a szobákban pedig nőkre bízták a hercegnő őrzését. A festett falú hálószobában az öregasszony karjaiba zárta Kaguya himét, az öregember pedig rájuk zárta az ajtót és ott maradt.
"Vajon veszíthetünk-e az égi emberekkel szemben egy ennyire őrzött helyen?"- töprengett. "Bármit is láttok repülni az égen, lőjétek le!"- szólt a háztetőn tartózkodókhoz.
"Ha egy helyet ennyire őrzünk, akkor még egy denevért is rögtön lelőnénk, aztán a napon kiszárítanánk."- felelték. Az öregember bizakodással hallgatta e szavakat. Kaguya hime viszont másként vélekedett.
"Hiába zárnak be, és készülnek elő a védelemre, azokkal az emberekkel nem lehet harcolni. Nyilaikat nem tudják majd kilőni. Még ha lakat alatt őriznek is, az ajtók ki fognak nyílni, mikor azok az emberek megérkeznek. Még ha meg is akarnak küzdeni velük, egy bátor embert sem fognak találni, ha itt lesznek."- mondta.
"Akik téged el akarnak vinni, azoknak körömmel vájom ki a szemét. Hajukat szálanként tépem ki. Az ülepüket lecsupaszítom, és világ csúfjára megmutatom az emberek sokaságának."- dühöngött a bambuszszedő.
"Ne kiabáljon így!"- szólt rá Kaguya hime. "Kellemetlen lenne, ha a háztetőn meghallanák. Sajnálom, hogy úgy távozok, hogy az eddig kapott szeretetet még fel sem foghattam, de mivel a sors nem rendelt nekem hosszú földi életet, sajnos hamarosan elmegyek. Rólatok szüleim egyáltalán nem gondoskodtam, ezért a visszaút minden bizonnyal nem lesz számomra könnyű. A minap is, mikor kint ültem, csupán az idei évet kértem haladékul, de nem engedték. Ez okozza bánatomat. Szinte elviselhetetlen az a fájdalom, hogy távozásommal feldúlom szívük nyugalmát. Odaát gyönyörűek az emberek, és nem ismerik az öregedést. Bánat sem létezik. Ilyen helyre indulok, örömöt mégsem érzek. Ha arra gondolok majd, hogy öregedő szüleimnek senki nem viseli gondját, visszakívánkozom." - panaszkodott.
"Ne beszélj ilyen szívbemarkoló dolgokról! Még azok a gyönyörű égi küldöttek sem fognak ki rajtam!"- mondta gyűlölettel.
Ezalatt az idő egyre későbbre járt, mikor körülbelül a patkány órájában a ház környékét a nappalinál is nagyobb világosság árasztotta el, mintha egyszerre tíz telihold fénylett volna. Szinte látni lehetett még az emberek pórusait is. Az égből emberek ereszkedtek le felhőket meglovagolva, és a föld felett mintegy öt lábnyi magasságban felsorakoztak. A látványra az emberek lelkét valami addig ismeretlen érzés kerítette hatalmába, harci kedvük elillant. Nagy nehezen összeszedték magukat, és megragadták íjaikat, nyilaikat, de karjukból elpárolgott az erő, és erőtlenül összecsuklottak. Az erős lélekjelenlétűek gondosan készültek a lövésre, de nyilaik össze-vissza repkedtek, így heves küzdelem nem alakulhatott ki, csupán zavarodottan bámultak.
A felsorakozott emberek ruhája káprázatosan szép volt. Jött velük egy repülő kocsi is. Fejük fölé vékony selyemből készült ernyőt tartottak. Közülük az egyik, talán a királyuk, megszólalt.
"Gyere ki Miyatsukomaro!"- mondta. E szavak hatására még az elszánt öregembert is egyfajta bódító érzés kerítette hatalmába, és fejet hajtott.
"Te együgyű ember! Mivel némi jót cselekedtél, rövid időre leküldtük megsegítésedre Kaguya himét, de te a hosszú évek alatt sok pénzhez jutottál, és teljesen más ember lettél. Kaguya hime bűnt követett el, ezért jött rövid időre a te szegényes házadba. A büntetés azonban lejárt, ezért eljöttünk érte, te pedig itt sírsz és panaszkodsz teljesen feleslegesen. Gyorsan add ki őt!"-mondta az égi ember.
"Már több mint húsz éve nevelem Kaguya himét. Kicsit furcsának találom, hogy rövid időről beszél. Valószínűleg létezik máshol még egy Kaguya hime nevű ember."-felelte az öregember. "A mi Kaguya himénk súlyos beteg, ezért nem tud kijönni."- folytatta, de választ nem kapott.
A repülő kocsi közelebb jött a háztetőhöz.
"Hé, Kaguya hime! Hogyan is maradhatnál tovább ezen a piszkos földi világon?"- kiáltotta. Erre az addig bezárt helység ajtaja magától kinyílt. Az ablakrácsok is kitárultak anélkül, hogy emberi kéz érintette volna. Az öregasszony által átölelt Kaguya hime kilépett a szabadba. Nem tudta visszatartani, csak nézett az égre és sírt. Kaguya hime odalépett a bambuszszedőhöz, aki háborgó lélekkel, zokogva borult a földre.
"Nem saját akaratomból megyek el, ezért legalább a felszálláshoz kísérjen ki!"- kérlelte.
"Miért is kísérnélek ki nagy-nagy szomorúságomra? Azon töprengsz, hogy velem öreggel mi legyen, aztán elhagysz és az égbe szállsz. Kérlek vigyél magaddal!"- sírva könyörgött, és a földre vetette magát. Kaguya hime lelke szörnyen fel volt dúlva.
"Mielőtt elmennék, írok egy levelet. Mikor szeretettel gondol rám, néha vegye elő, és olvassa el!"- mondta, és sírdogálva az alábbi sorokat vetette papírra:
"Ha e földön születtem volna, szüleim mellett élnék egészen addig ,míg többé már nem okozok nekik bánatot. Az, hogy most elmegyek és itthagyom őket, soha nem állt szándékomban. Tekintsék levetett ruháimat emléknek! Késő éjszakákon, mikor a hold előbújik, kérem nézzenek felém! Most, hogy elhagyom szüleimet és az égbe szállok, a szívem biztos megszakad bánatában, és visszahull a földre."- írta.
Az egyik égi embernél volt egy ládikó, amely az égi tollruhát rejtette magába. Egy másik ládikóban az örök élet orvossága volt.
"Vedd a tégelyben található orvosságot! Mivel a földön tisztátlan ételeket vettél magadhoz, valószínűleg a lelked is beszennyezted."- szólt az egyik égi ember, és odavitte Kaguya himéhez. Ő éppen csak belenyalt, és apró emlékként a levetett ruháiba akarta csomagolni, a mellette álló égi ember azonban nem engedte. Elővette az égi tollruhát, és rá akarta adni.
"Várj egy kicsit!"- kérte Kaguya hime. "Azt mondják, hogy aki magára ölti ezt a ruhát, annak a szíve megváltozik. Nekem még el kell mondanom valamit."- mondta, és levelet kezdett írni.
"Már késő!"- türelmetlenkedett az égi ember.
"Ne szólj bele, amit nem érthetsz meg!"- felelte Kaguya hime, és rendkívüli nyugalommal levelet írt a császárnak. Egyáltalán nem kapkodott.
"Sok embert küldött, hogy engem itt tartson, de a kérlelhetetlen égi követek eljöttek értem. Szomorú vagyok, de sajnos magukkal visznek. Az, hogy a palotaszolgálatot nem teljesítem, szintén azért van, mert én ilyen különleges, nem emberi lény vagyok. Talán ezt nem értette akkor meg, hanem makacs ellenkezésemet biztosan tiszteletlenségnek gondolja, és ez bizony zavar."- szólt a levél.

"Eljött az idő,
fölveszem hát tollból szőtt
égi ruhámat,
s közben míg rád gondolok,
szívemet bánat járja."

Ezt a verset írta a végére, hozzácsatolta az orvosságos tégelyt, aztán odahívta a császár tisztjét, hogy elküldje az udvarba. Az égi ember átadta neki a csomagot. Miután a tiszt kézbe vette, gyorsan ráadták Kaguya himére az égi tollruhát, és ezzel együtt megszűnt az öregember iránti sajnálata, szánakozása is. Mivel a ruhát felvéve szomorúsága is elillant, beszállt a repülő kocsiba, és mintegy százfőnyi kísérettel az égbe emelkedett.